Vannak az életben olyan találkozások, ahol tudod, hogy csak egy esélyed van. Nincs ismétlési lehetőség. Főleg, hogy az előző két megbeszélt találkozó nem jött össze. A harmadiknál biztosra mentem. Egy napos nyári délutánon Komárom felé vettem az irányt, mert tudtam, hogy ott tart szentmisét. A legjobbkor érkeztem. Az elejétől hallhattam a karizmatikus prédikációját lelki bajokról, reményről és bátorságról. Onnantól kezdve nem tévesztettem szem elől. A misét követően a templom előtt beszélgetett a hívekkel, dedikálta a könyveit, és a kedvenceivel, a gyerekekkel játszott és fényképezkedett. Sor került még egy fogadásra is a plébánián, de nem sokkal később már ott ült az anyósülésemen, és úton voltunk Csobánkára. Ki volt az útitársam? A legviccesebb ferences rendi szerzetes, az árva gyerekek megmentője, a legközvetlenebb pap, akivel valaha találkoztam. Igen, ő Böjte Csaba. Másfél órán keresztül mesélt, tanított, nevettetett, sztorizott, inspirált a jelenlétével. A teljes interjú szövegét a legkarizmatikusabb előadókról szóló Karizma – 12+1 inspiráló előadó, 12+1 tanulható stratégia című könyvben találod, de egy kis ízelítőt itt is olvashatsz most.
Amikor beszélsz, Csaba testvér, az emberek odafigyelnek rád, hatással vagy rájuk. Már gyerekkorodban is így volt?
Mindig szerettem beszélni, vicceket hallgatni, vicceket mondani és jó társaságban lenni. Most pedig már árva gyerekekkel foglalkozok. A felnőttek jól neveltek, képesek akár egy unalmas beszédet is tíz-húsz percig hallgatni üveges szemmel. A gyerek nem ilyen jól nevelt. A gyerek mindjárt elkezd izegni-mozogni. Száz-kétszáz gyereket lekötni csak úgy tudsz, ha nekik szólsz, ha vidám, jókedvű, pergő az a beszéd. Úgyhogy engem erre a stílusra igazából a gyerekek és a pad alatti sms-ezések vettek rá, úgyhogy nagyon hálás vagyok a gyerekeknek.
Mikor kezdtél először emberekhez vagy gyerekekhez beszélni?
Nagyon jót tett gyerekkoromban, hogy volt egy tanító nénim, azt hiszem, harmadikos lehettem, aki fogalmazásokat íratott velünk, és az egyik fogalmazásomat végül az újságban is megjelentette. Utána elkezdtem tudatosan járni irodalmi körre, és ez segített engem abban, hogy rádöbbenjek, milyen nehéz egy-egy gondolatot megfogalmazni, kifejezni, hogy az ember fejében ott van kristálytisztán, de mikor az ember próbálja szavakba önteni, akkor nagyon sokszor bizony más sül ki belőle. Aztán idővel rájöttem, hogy sokszor még szebb dolog sül ki belőle, mint amit az ember eredetileg elgondolt – hát egy nagy kaland írni. Prédikálni is ugyanilyen nagy kaland. Kiállok és nagyon sokszor én se tudom, hogy hova fogok kilyukadni, mert befolyásol az emberek tekintete, előtte a gyóntatás, sok minden, amik úgy átszervezik, átépítik az egész beszédet.
Szokott lámpalázad lenni? Volt valaha?
Azt gondolom, nem lámpaláz, hanem a csata előtt, a küzdelem vagy a beszéd előtt biztos, hogy van egy kis…
Izgulás?
Úgy is mondhatnám, de inkább kíváncsiság. Sokszor mondjuk mi keresztények: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fárad, aki építi azt.” Tehát – valahol én azt hiszem – a jó szónok az, aki átadja valamilyen szinten önmagát Istennek, és szeretné, hogy a Szentlélek, Isten szóljon általa.
Ilyesmi történt akkor is, amikor négy évvel ezelőtt megválasztották Johannist román elnöknek. A kormány nem bukott meg, ellenben elkezdték mindenféle büntetéssel sújtani a magyar politikusokat. A zászlók miatt fiatalokat büntettek meg, mert magyar himnuszt énekeltek, meg székely himnuszt, mindenféle ilyen dolog történt. Közvetlen karácsony után, a fiatalok elmentek a prefektus palotája elé Sepsiszentgyörgyön, és elkezdtek énekelni neki mindenféle énekeket. Olyan jól sikerült az énekpróba, hogy másnap ott volt a fél város. Szerdán telefonált a polgármester, ő is egy magyar ember volt, hogy menjek azonnal, és mondjak egy imát, hogy az emberek megnyugodjanak. Ahogy megérkezem, látom, hogy a prefektusi palota előtt ott állnak ezek a verőlegények jó kemény pajzzsal és maszkkal. Elég ijesztőek voltak, voltak vagy százan. S velük szemben ott áll egy fél város, több ezer ember, sötétben, zászlót lobogtatva éneklik torkuk szakadtából a pápai himnuszt, a magyar himnuszt, francia himnuszt, amilyen himnusz eszükbe jutott, mindent énekelnek. S a két tábor között ott volt egy vékony kis mikrofon. Na most azt mondja a polgármester, hogy oda menjek ki, és mondjak imát. Éreztem, hogy hát itt pattanásig feszült a helyzet, tehát nagyon nehéznek tűnt olyat mondani, hogy valamelyik tábor agyon ne üssön hirtelen. „Uram, nézd, te azt mondtad, hogy majd abban az órában eszembe juttatod, amit mondani kell, hát ez most pont az az óra. Hát én ennél olyanabb órát el se tudok képzelni. Hát valamit súgjál, mit mondjak én ezeknek az embereknek!” S határozottan éreztem, mintha Jézus azt mondta volna: „Egy parancsot adtam, a szeretet parancsát. Hát marha nehéz azt megjegyezni?” Akkor már mindjárt ki is taszítottak oda a két párt közé, és ott volt a vékony kis mikrofon, odaálltam és elmondtam: „Kedves székely atyafiak. Hát az a székely ember, aki nem tudja tisztelni, szeretni a román embereket, az nem jó keresztény, az nem jó magyar ember. Az hosszú távon Erdély javát biztos nem akarja. De ugyanakkor az a román ember, aki nem tudja tisztelni, szeretni a vele együtt élő magyarokat, hát az nem jó román ember. Az hosszú távon nem Románia javát szolgálja.” Döbbenetes volt, mert nem tudtam tovább mondani, elkezdtek tapsolni, előttem is, hátam mögött is. Hallottam, ahogy a román rendőrök kopogtassák a pajzsukat, tetszett nekik a gondolatsor. Tehát amikor kimentem a mikrofonhoz, ezek a gondolatok nem voltak a fejemben, ott születtek. Úgy érzem, Istenre lehet számítani.
“Az igazi jó beszéd pont az, amikor az ember valamilyen módon átadja magát a Teremtőjének, és hagyja, hogy általa szóljon a világhoz.”
Többször is volt ilyen az életemben, ezért hiszem azt, hogy aki a fülünket teremtette, az hall. És az, aki a nyelvünket adta, az szólni is akar. Nagyon sokszor egy gyerek által szól az Isten, nagyon sokszor talán az ő papja által, de az egész biztos, hogy a lelkiismeretünkön keresztül mindannyiunkhoz beszél.
Az honnan jött, hogy árva gyerekeket karolj föl, az ő életüket segítsd? Gondolom, ez nem előírás a Ferences Rendben, hogy gyerekekkel kell foglalkozz?
Hát ez ugyancsak olyan, mint egy prédikáció. Nem volt tervbe véve, nem így gondoltam én az életemet. Ifjúsági lelkész voltam akkoriban, és táborokat szerveztünk, meg mindenféle egyebet, újságot adtunk ki, sok mindennel foglalkoztam. Egy alkalommal Déván misézés előtt bejött egy néni, és mondta, hogy kapott egy kislányt az állomáson, és szeretné nálunk hagyni. Mondtam neki, hogy maga találta, magáé, vigye haza, legyen boldog vele. De hát a férje elhajtja. Engem meg a püspök fog elhajtani, szóval kvittek vagyunk. Végül mondtam, hogy üljön le a templomba, majd imádkozunk, a Szentlélek Úristen megmondja magának, mit csináljon a gyerekkel. És tényleg így lett. Elkezdtem a szentmisét, és ami döbbenetes volt számomra, hogy azt a szentírási részt kellett felolvasnom az Evangéliumból, ahol arról beszél Jézus, hogy „aki egyet is a legkisebbek közül befogad, az engem fogad be.” Ez a szentírási rész kétévente egyszer jön elő…
Kicsit úgy éreztem, hogy a főnök megint megszólított, és arra gondoltam, hogy a nagy szenteknek látomásaik vannak, egy ilyen magamfajta papnak pedig megjelent egy cigány purdé formájában a Jóisten, legyen áldott az ő neve. És akkor gondoltam, hát lesz, ami lesz, befogadom. Emlékszem, fölvittem az emeletre, az ebédlőbe, s mondta a szakácsnő, milyen büdös. Hát – mondom – a gyereket ne szagoljuk, hanem fürdessük meg. Na és akkor én turkáltam valami ruhát, ő meg megfürdette, felöltöztette, olyan szép kislány lett, hogy csuda. Ő volt az első gyerek, akit az utcáról befogadtunk papír nélkül, minden nélkül. Így indult el.
Ez hány éve történt?
Pont huszonöt éve. Én nem hiszek a sorsban, nem hiszem, hogy valahol meg lenne írva, hogy a mi drága népünknek mi lesz a jövője. Tőlünk függ, rajtunk múlik a következő évtized, évezred. Én azért küzdök, hogy életünk legyen, s életünk bőségben legyen, mert meg vagyok győződve róla, hogy Isten jó világot teremtett. Kicsit úgy képzelem el, mint egy óriási puzzle-t, aminek minden darabja megvan, egy kicsit össze van kutyulva, az igaz, de ezt türelmesen, szépen ki lehet rakni. Nekünk papoknak, szerzeteseknek tényleg az a dolgunk, hogy az embereket lelkesítsük, bátorítsuk, hitet, irányt mutassunk. És én hiszem, hogy nem hiába… nem csak szórakoztatni akarom az embereket, hanem azt szeretném, hogy remény töltse be a szívüket.
Valahogy Neked mindig sikerül szórakoztatni az embereket, megnevetteted őket. Ez tudatos, ugye?
Azon gondolkoztál már, hogy miért szeretnek hallgatni téged az emberek?
Mert – gondolom – az életükről szólok. Nagyon sok szónok azt csinálja, hogy tetszik neki egy gondolat, és arról beszél, de igazából ha az nem mond senkinek semmit, akkor az l’art pour l’art lesz. Hiszem, hogy valós kérdései vannak az embereknek, és valós kérdésekre valós válaszokat várnak. És hogyha ezt valaki tényleg megteszi, akkor ők hálásak.
Nagyon sokat adsz az embereknek, Csaba testvér. Érzem, hallom, látom, tapasztalom. Mi az, amit te kapsz az emberektől?
Ha semmit nem kapnék, se anyagiakat, se mást, akkor is csinálnám, mert ez az életem. Egy pedagógusnak, egy tanárnak, papnak, de bármelyikünknek jó dolog jót tenni. És a jó tetteket jó sorba állítani. Az életben kipróbáltam én is ezt-azt. Huszonöt éves koromig nem akartam pap lenni. Volt nekem barátnőm, sok mindenem. Sokfelé jártam is, például Miami Beachen is. De ha megkérnéd, hogy hatvanéves koromban állítsam sorba az örömeimet, amik igazán örömöt jelentettek nekem, akkor azt mondanám, hogy jót tenni. Jó dolog jónak lenni.
Üdvözöllek!
A nevem Bolya Imre, a Karizma c. könyv szerzője és a Karizmatikus Előadó Tréningek alapítója és vezető trénere vagyok. Azt vallom, hogy senki sem születik karizmatikus előadónak, de megfelelő gyakorlással Te is azzá válhatsz.
Ebben a fejlődésben támogatlak a képzéseimmel, a cikkeimmel és a könyvemmel. Hiszem azt, hogy ha tanulunk valamit, akkor tanuljunk a legjobbaktól, ne érjük be kevesebbel. Ezért szerepelnek a Karizmában a leginspirálóbb magyar előadók eddig sehol fel nem fedett előadói stratégiái.
Inspiráló olvasást kívánok a könyvhöz!
Copyright © 2021, karizma.hu
