Újságíróként, riporterként, haditudósítóként olyan vidékeken fordult meg, ahol emberéletek forogtak kockán. A háborús övezeteket járva maga tapasztalta ki, hogyan tudja leghitelesebben képviselni, amit szeretne. Nézőit nem hagyta nyugodni, hogy a háborúk fojtogató légkörében hogyan küzdött meg démonaival, hogyhogy nem volt benne félelem. Al Ghaoui Hesna Prima Primissima díjas szerzőt végül TED előadása indította el a félelemkutatás irányába, és azóta is szívügye ez a téma. Karrierjét híradózással kezdte, ma pedig a félelemről tart nagy sikerű előadásokat országszerte, de kedvence továbbra is a kérdezés, a kutatás és a sztorigyűjtés. A teljes interjú szövegét a legkarizmatikusabb előadókról szóló Karizma – 12+1 inspiráló előadó, 12+1 tanulható stratégia című könyvben találod, de egy kis ízelítőt itt is olvashatsz most.
Szerinted mi a karizma, hogyan fogalmaznád meg?
Szerintem az egyrészt a benyomásról szól, másrészt a tartalomról, arról, amit az ember mond, tesz, képvisel. A benyomás megfoghatatlan, sokszor nem tudjuk megfogalmazni, hogy mi az a jó vagy rossz érzés, ami támad bennünk egy emberrel találkozva az első néhány másodpercben. De hatással van ránk. A másik azután következik, amikor megszólal az illető: néha az első benyomás összetörik azáltal, amit mond vagy amit tesz az illető, de van, hogy még rá is erősít. A karizma valahol ebből a kettőből áll össze. Fontos azonban, hogy a karizma nem csak egy emberről szól, mert mindig egy kölcsönhatás eredménye.
Biztos vagyok benne, hogy a TED-előadásoddal, a tudósításaiddal, minden szerepléseddel nagyon sok ember életére voltál már hatással mint karizmatikus előadó…
Én tévésként kezdtem el dolgozni és híradós anyagokat, tudósításokat, Panoráma-riportokat készítettem. Ez azért érdekes műfaj, mert az ember abszolút nem látja a csatorna másik felén, hogyan hat az emberre. Ebből a legbizarabb az a tudósítás, amikor egy háborús zónában ott állsz a pusztaságban – mondjuk, a gázai határ izraeli felén –, nincs ott semmi, csak egy kvázi ad hoc kiépített műholdas állomás négy kamerával meg sok műszaki berendezéssel. És tök sötét van mögötted, mert éppen nem működnek a generátorok, meg lebombázták az elektromos szolgáltatók központját. És beszélsz egy kamerába és belegondolsz, hogy ezt adott esetben több százezren vagy akár több millióan nézik valahol a világ másik pontján.
Itt igenis minden egyes szónak megvan a jelentősége, mert te azáltal, amit ott mondasz, akár fogalmakat is szentesíthetsz. Nemcsak a szavak számítanak, amiket kiejtek a számon, hanem a jelenségem is, hogy azokat hogyan mondom el, milyen hangtónusban, milyen kifejezéseket használok, hogy nézek ki, hogyan gesztikulálok. Ezt senki nem tanította meg nekem, hogy erre figyelni kell.
“Én tényleg úgy indultam el ezekre a helyekre, hogy ilyen dolgokra senki nem készített fel. Ezt mind a saját bőrömön tapasztaltam meg. Próbáltam megtanulni, vagy kisilabizálni, hogyan tudom hitelesen képviselni azt, amit szeretnék.”
Mondtad, hogy tudósítóként tudatosan nem tetted bele magad a történetekbe. Ehhez képest milyen az, amikor élőben adsz elő egy közönségnek?
Ott csak az működik, ha az ember totálisan beletesz egy szeletet magából. Ez egyébként azért érdekes, mert akkor kezdtem el előadásokat tartani, amikor még híradóztam.
Ez hány éve volt? Hány év előadói tapasztalatod van?
2004 táján kezdtem el. 2006 környékén pedig már elég sok helyre hívtak. Főleg közösségi házakba, kulturális eseményekre, egyetemekre. És ott viszont abszolút a szubjektív véleményemre voltak kíváncsiak. És hál’ istennek egyáltalán nem esett nehezemre, sőt egy kicsit terápiás is volt nekem, hogy el tudtam mesélni mindazt a backstage élményt, ami abszolút nem fért bele a híradó műfajába, és meg tudtam fogalmazni azokat az érzéseket, amik bennem kavarogtak. Az emberek nagyon szeretik a kudarctörténeteket, mert attól lesz emberi a másik. Attól elveszíti azt a páncélt, amivel egyébként minden televíziós személyiséget felruháznak. Azt gondolják, hogy mi tökéletesek vagyunk, sérthetetlenek.
Ez nem így van?
Érdekes, mert tényleg ezt teszi a televízió. Sokszor még én is hajlamos vagyok ezt feltételezni más tévésekről, akikkel nem találkoztam élőben, hogy egy misztikus páncél veszi körbe őket. Ezáltal nehéz is azonosulni is egy ilyen emberrel. Egy értékrendet szeretnél közvetíteni az előadásokon – hiszen mi másért mennél előadást tartani, ha nem azért, mert valamit szeretnél átadni, amiben hiszel –, de úgy nem fognak veled azonosulni, hogyha ennek a páncélnak az illúzióját meghagyod. Ezáltal jöttem rá, hogy
“Az előadónak nagyon- nagy kockázatot kell vállalnia, ha hatni akar: meg kell mutatnia a sebezhetőségét.”
Sok előadó megéli azt az érzelmet a színpadon, amit lámpaláznak hívunk. Te szoktál lámpalázas lenni ennyi idő után?
Sokszor beszélek arról, hogy szoktam lámpalázas lenni, pont azért, mert ez is a sebezhetőség egyfajta kimutatása. Tök ciki, itt van ez a tévés, már lassan tizenöt éve tévézik és izgul, Úristen, de gáz – gondolhatnák sokan. Ez az én agyamon is átfutott természetesen mielőtt először beszéltem erről, de aztán rájöttem, hogy nekem ez felelősség, hogy beszéljek erről, pontosan azért, mert tudom, hogy így segítek másoknak.
A színpadon előadás közben mi volt a legrosszabb élményed?
Volt egy előadássorozat, ahol moderátor voltam, és ott hibát hibára halmoztam, amitől teljesen befeszültem. Borzasztó élmény volt. Valahogy a moderálást sosem éreztem annyira magaménak, mert ott egy előre, jó esetben saját magam által megírt, de sokszor nagyon sok elvárással tűzdelt szöveget kell előadni. És észrevettem magamon, hogy főleg akkor izgulok, ha nem adhatom saját magamat, és valamilyen kész, meghatározott tartalmat kell elmondanom vagy előadnom. Szóval ez annyira nem az én világom, jobban szeretek a saját témáimról beszélni, és éppen ezért moderálási feladatot ritkán is vállalok.
Amikor nem moderálsz, hanem felkérnek előadni, akkor arra hogyan készülsz fel?
Mindig az volt a cél, hogy valami olyan tartalmat sűrítsek abba a hatvan vagy éppen kilencven másodpercbe, amit kaptam, hogy informatív is legyek, de közben adjak egy benyomást is. Ezért próbáltam mindig belefűzni a mondandómba olyan emberi történeteket vagy olyan szubjektív dolgokat, amiket csak én élhettem meg. Általában egy szubjektív élménnyel indítottam és onnan kanyarodtam a tények felé.
Előadóként ugyanúgy próbálom felépíteni a mondandóm, mint tudósítóként. Az első mondat, az első sztori nagyon fontos, be kell hogy rántsa a nézőt. Ennek nagyon személyesnek kell lennie. Tehát ha ott sikerül megcsípni a hallgatóságot, és ha a néző felfekszik a hullámra, onnan kezdve már sokkal könnyebb vinni magunkkal. Viszont nagyon jól kell kitalálni annak a hullámnak az ergonómiáját: Adott egy történet, abból levonok egy következtetést, és arra épül a következő történet. Kell hogy legyen egy felfelé mutató íve az egésznek.
A TED-előadásodat 2013-ban tartottad. Milyen hatása volt annak a konkrét előadásnak akár az előadói pályádra, akár az életedre?
Nagyon nagy. Abszolút. Sőt. Azért volt hatalmas hatása, mert tulajdonképpen az indított el a félelemkutatás felé. Előtte mindig arra kértek fel, hogy a háborús élményeimről tartsak előadást. Amikor Mányai Csaba megkeresett, hogy lenne-e esetleg kedvem egy TED Talkhoz, mondtam, hogy persze, majd erről beszélek. És mondta, hogy tök jó, de ez így túl tág, keressünk egy olyan fogást az egészen, ami leszűkíti, és jó üzenetet közvetít. Elég sokat szenvedtem, hogy mi legyen az. Azon gondolkodtam, mi az, ami a legtöbb embert foglalkoztatja a munkámmal és a háborús tudósításokkal kapcsolatban. Úgy éreztem, hogy a félelem téma tényleg foglalkoztatja az embereket. Hogy hogyan küzdök meg a démonaimmal egy ilyen helyen, hogy miért merek egyáltalán oda menni, és hogyhogy nem félek? Vajon miért gondolják, hogy én nem félek, pedig hát dehogynem félek, és amikor ezt elmondom, csalódottság van az emberek arcán, hogy tényleg?!
Hogyha valaki most bontogatja a szárnyait a színpadon, szeretne jobb előadóvá válni, akkor mi lenne az a három tanács, amit adnál neki?
Az első az, hogy fogadja el, hogy az izgulás, a félelem értünk van, és próbálja meg cinkosává tenni és szolgálatába hajtani ezt az érzést. Fókuszáljon arra, hogy ez egy kihívás, és nem egy megszégyenülési lehetőség. Fejlessze az önbizalmát: higgyen magában, hogy sikerül ezzel megküzdenie, hogy sikerül ezt az akadályt, ezt a kihívást jól teljesítenie. Ezt az önbizalmat gyakorlással tudjuk elérni. Nagyon sokat segítenek a légzőgyakorlatok is. Az ember hajlamos túldimenzionálni a helyzetét, mikor közvetlenül egy esemény előtt van. Érdemes ilyenkor helikopter perspektívából nézni az adott szituációra és megpróbálni helyén kezelni a dolgokat.
Térjünk vissza a sebezhetőségre…
Szerintem ez nagyon fontos, csakúgy, mint az, hogy az ember olyan történetet osszon meg, ami csak az övé. Merjen megosztani magából egy szeletet! Van egy nagyon jó író, kutatónő, Brené Brown. Hiszek abban, amit ő ír az egyik könyvében, hogy
Amikor Te ülsz a közönség soraiban, akkor a szenzoraid mit érzékelnek az előadóból? Mi az, amit először megfigyelsz egy előadón?
Azt mindig figyelem, hogy a teret mennyire használja vagy nem használja. Az, hogy mennyire lakja be a színpadot, nagyon érdekes és sokat elárul egy előadóról. Meg hogy mennyire figyeli a közönséget. Én például nagyon szeretem, ha szemkontaktust tudok teremteni az előadóval a nézőtérről. Az jó, ha egy előadó észreveszi az arcokat. Sajnos a fényviszonyok, meg a tér nem mindig alkalmas erre. A szervezők jobban szeretik, ha jól látszik az előadó, mint hogy az előadó lássa a közönséget, pedig az nagyon sokat hozzá tud adni. Ahogy egy-egy reakció, felhördülés, nevetés is tudja doppingolni az előadót, az még inkább, ha az első sorokban a tekintetek azt mondják, hogy fú, még, mondjad, mondjad! Pont a TED-előadáson nagyon jó volt látni az elől ülők arcát.
Volt-e olyan előadói hibád, amin tudatosan dolgoztál, hogy megoldd az elmúlt években, évtizedekben?
Igen, a színpadi jelenlétem. Nem véletlenül mondtam ezt elsőnek, hogy figyelem – ebben még most sem vagyok elégedett magammal. Sokszor űzött vadként rohangálok fel s alá a színpadon, és van, akit ez zavar. Az nem baj, ha sokat mozog egy előadó, csak annak legyen oka. Szerintem én túl sokat megyek jobbra-balra, ezért próbálok ezen tudatosan dolgozni, hogy inkább egy helyben állva meséljek, és amikor van valami lendület magában a történetben, akkor menjek át a színpad másik oldalára.
Vissza szoktad nézni magad?
Hogyha van rá lehetőség, igen. Ha rögzítve van, akkor igen, mert abból sokat tanulhatok. Sokat tanultam abból is, hogy a tudósításaimat mindig visszanéztem. A tévében felnagyítódik minden gesztus, kézmozgás. Ott vettem észre, hogy túl sokat gesztikulálok a kezemmel. Ezen is tudatosan dolgoztam. A színpad többet elbír, de azért ott is van ennek jelentősége.
Mi az, amit Te kapsz a közönségtől, amikor előadsz?
Adrenalint. Sokan kérdezik, hogy nem hiányzik-e az az adrenalinfröccs, ami háborús tudósítóként adott volt, és azt szoktam mondani, hogy én tudok három lépéssel a föld fölött járni egy-egy előadás után is. Ha az ember flow állapotba tud kerülni, akkor az fantasztikus, napokon át tud repíteni.
Miért csinálod? Mi a legfőbb hajtóerőd? Gondolkodtál már ezen?
Igen, ezen folyamatosan gondolkodom. Nem lehet egyetlen dologgal indokolni. Ahogy már említettem például, a félelem témával biztos, hogy egyfajta önterápiaként kezdtem foglalkozni, aztán láttam, hogy ezzel más embereknek is adok, mert van hatása annak, amit csinálok: megváltoztatok helyzeteket, élethelyzeteket. Adok is meg kapok is belőle. Épít engem is meg talán én is tudok építőleg hatni másokra. Ez főleg manapság nagyon fontos, mert azt érzem, hogy
“Magyarországon is olyan értékrendválság van, amiben nagyon sok ember borúsan látja a jelenlegi helyzetét, a gyerekei jövőjét – az emberek egyszerűen félnek. Éppen ezért, ha valamikor nagyon fontos erről a témáról beszélni, akkor az most van.“
Mi a Te x-faktorod?
Talán az, hogy egészen kisgyerekkoromtól kezdve jártam a világot. Sokat voltam az arab kultúrában – édesapám szíriai, édesanyám magyar –, s bár itt nőttem fel és a magyar az anyanyelvem, sokat jártunk Szíriába, és talán ez automatikusan nyitottabbá és befogadóbbá tett más kultúrák és értékrendek iránt. Úgy gondolom, hogy a munkásságom, meg az, amit képviselek, pontosan ezt közvetíti. Talán ez az, amiért kíváncsiak az emberek arra, hogy mit akarok mondani.
Az előadó olyan, mint egy… hogyan fejeznéd be ezt a mondatot?
Elsőre az jutott eszembe, hogy közvetítő csatorna: van valami, amit át akar adni, és ha jól csinálja, képes ezen üzenet csatornájává válni.
Hogyha holnaptól nem adhatnál elő bármilyen oknál fogva, hiányozna?
Valamilyen szinten biztos, de pont az elmúlt egy év, hogy ennyit jártam az országot, döbbentett rá, hogy én lélekben most is inkább tartalomelőállító vagyok. Nagyon szeretem átadni, amit összegyűjtöttem, de valójában engem még mindig inkább az inspirál, hogy kérdezzek, hogy sztorikat gyűjtsek – amiből aztán az én sztorijaim is felépülnek később –, hogy kutassak. Amit ugye a Félj bátran! megírása kapcsán másfél évig csináltam: bújtam a könyveket, interjúztam, szintetizáltam. Azt hiszem, hogy ebben vagyok igazán erős: egészen más helyről érkező információkat és benyomásokat jól gyúrok össze üzenetté, meglátom a mintát bennük.
Ha az egész világ Téged hallgatna öt percig, akkor milyen üzenetet adnál át?
Szerintem az is a félelemről szólna. Ez annyi embernek tabutéma, olyan kevesen mernek a félelmeikről beszélni, pedig ha képesek vagyunk erre máshogy nézni, meg tudja változtatni az életünket – biztos, hogy ezzel kapcsolatban fogalmaznék meg egy üzenetet. Ez érinti a magánéletünket ugyanúgy, mint a szakmai karrierünket vagy a gyerekeinkhez való viszonyunkat. Keveset hallani ezekről a negatívnak tartott érzésekről, próbálunk tőlük eltávolodni, pedig ez befolyásolja azt is, ami összeköt minket az egész világgal: a menekültválság, a migráció kérdése, a terrorizmus. Ezek a kérdések összekötnek minket a világ legtávolabbi pontjaival is, melyekről azt hittük, hogy sose lesz közük hozzánk. Ha az egész világot kéne megszólítanom, azt hiszem, ez pont egy olyan téma lenne, ami az egész világot érintő válságokhoz és forró pontokhoz is erősen kapcsolódik.
Üdvözöllek!
A nevem Bolya Imre, a Karizma c. könyv szerzője és a Karizmatikus Előadó Tréningek alapítója és vezető trénere vagyok. Azt vallom, hogy senki sem születik karizmatikus előadónak, de megfelelő gyakorlással Te is azzá válhatsz.
Ebben a fejlődésben támogatlak a képzéseimmel, a cikkeimmel és a könyvemmel. Hiszem azt, hogy ha tanulunk valamit, akkor tanuljunk a legjobbaktól, ne érjük be kevesebbel. Ezért szerepelnek a Karizmában a leginspirálóbb magyar előadók eddig sehol fel nem fedett előadói stratégiái.
Inspiráló olvasást kívánok a könyvhöz!
Copyright © 2021, karizma.hu
